Hogy mindenki ismeri és szereti őket, afelől semmi kétségünk. Mégsem hiányozhatnak  pont a Kippkopp-könyvek a Kultúrfalat kínálatából. Együtt szedtük csokorba, melyikünknek miért oly kedves Marék Veronika két gesztenyegyereke. Vannak közös pontok is, melyeket ezúttal nem gyúrunk eggyé.

 

Miért örök kedvenc a Kippkopp-sorozat?

 
Mert homlokracsapósan eredeti az ötlet. A főszereplők nem állatok, amilyen könyvekből Dunát lehetne rekeszteni, nem is emberek, hanem valahol a “kettő között”: gesztenyegyerekek. Egyszerű és zseniális egyszerre, kézzelfogható és mégis mesebeli, könnyen lehet velük azonosulni, mivel a közeg maga, az erdő, és a benne élő állatok ismerősek, a főhősök mégis nagyon egyediek.

Mert Marék Veronika meséi tele vannak eredetiséggel, kezdve azzal, hogy önmagában az is hatalmas ötlet, hogy gesztenyefigurákat keltett életre – ezzel talán megszilárdítva a gesztenyefigura-készítés hagyományát, amely általa talán hazánkban soha nem fog a feledés homályába merülni – , de én imádom a többi természettel kapcsolatos olyan ötletet is, amelyek láttán mindig a homlokomra csapok, mert bár magamtól sosem jutott volna eszembe, mégis olyan képzenfekvő: napraforgó kabát a hóembernek, hogy ne fázzon és ne legyen egyedül; a kipikopik fejfedői; Tipptopp jelmezei; de megveszek Kippkopp sítalpaiért is, vagy Tipptopp levélházikójáért is.

Mert hőseink neve is annyira találó! Kippkopp és Tiptopp. Már kimondani is élvezet, igazi játék, pajkosság, gyerekeknek különösen. A kipikopikról már nem is beszélve.

 

Dráma-dráma-dráma. És azt különösen szeretem, hogy nem egy nagy, hanem több kicsi bukkanó, izgulnivaló van, és ha megoldódik egy-egy gond, már jön is a következő. Ennek ellenére sem hektikus a történetvezetés, sőt, nagyon is ésszerű. Egy dolog állandó: mindig Tipptopp az, aki megsértődik, zokog, kiborul, puffog, durrog, illetve akit vígasztalni, megerősíteni, kiengesztelni kell. Különösen vicces ez a Kippkopp és a hónapok c. valójában mesegyűjteményben, ahol egy nyúlfarknyi mesébe kell beleférjen Tipptopp teljes érzelmi hullámzása. Bele is fér.

Érdekes megfigyelni a férfi-nő szimbólumokat. Először Kippkopp született meg, a gesztenyelány csak sokkal később érkezett meg hozzá, mégis így váltak teljes egységgé. Kippkoppunk hiába érezte az életét tökéletesen kereknek azelőtt is, hiába volt tökéletesen elégedett és önfeledt erdei kis barátai társaságában, az élet apró örömeinek hódolva. Miután egy szörnyeteg képében (!) felbukkant az életében A NŐ, utána jött rá, hogy megízlelve a kapcsolódást és összetartozást, a továbbiakban nem élhet ezek nélkül. Ami a kiteljesedést illeti, Marék Veronika a pár, az egység mellett teszi le a voksát.

A férfi és női szerepek is sztereotipikusak, melyeket visz a két gesztenyefigura: Kippkopp a hűséges, odaadó, biztonságot nyújtó háttér, aki azért néha szereti a maga útját járni; Tipptopp a kényesebb, elesettebb, nyafogósabb, ugyanakkor az otthonról Kippkopp gondoskodik, de a melegséget Tipptopp (és a gyerekek) adják hozzá, a gyerekekre is ő kezd el vágyakozni. A gyerekeknek hatalmas szerepe és feladata van, talán több is mint kellene: nem sok önfeledtség jut nekik a történetekben, annál több komoly felelősséget igénylő próbatétel.

Inkább praktikus dolog, hogy a kötetek egymástól függetlenül is értelmezhetők, önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket, nem kell tudni az előzményeket az egyes mesék megértéséhez, tehát a szülő keze nincs megkötve, bármelyikkel lehet kezdeni. (Nálunk a Kippkopp gyerekei volt az első, amivel megismerkedtünk, mivel az még az én gyerekkoromból maradt ránk egy réges-régi kiadásban; azonnali szerelem lett, azóta is a legnagyobb kedvenc az összes közül.) Viszont ha már több kötetet is ismerünk, fel lehet fedezni, meg lehet beszélni az előzményeket, hogy mi köti össze a meséket, ami egy plusz színt ad, de enélkül is működnek a mesék.

 

A hónapos kötetről jut eszembe, hogy mivel abban egészen rövid, két-három oldalas mesék vannak, talán egész kicsikkel is meg lehet ismertetni a figurákat és Kippkoppék világát, hogy utána kitáruljanak előttük a hosszabb történetek.

Mert a Kippkopp gyerekei állítom, hogy a világon az egyik legkedvesebb, legeredetibb és legszerethetőbb mese.

Szeretem, hogy az esendőség, a dráma, sőt az elmúlás, a halál sokszor sejlik fel a történetekben, és minden alkalommal megilletődöm, hogy milyen szelíden, mekkora alázattal és békével közelíti meg Marék Veronika ezt a kérdést. Az élet egy hajszálon függ, igen, de szeretettel és odafigyeléssel sok minden megmenthető. Ennyi. Ahogy a legfontosabb üzenetek mindig egyszerűek.

“Tipptopp belehuppant a puha karosszékbe – de nem érezte boldognak magát. Egyedül volt” – Komoly filozófia ez.

Én magam is szeretem a történeket. Amikor először olvasunk egy mesét, komolyan érdekel, mi fog történni a következő oldalon, nem csak látszatizgulok, hanem tényleg meg tudok lepődni vagy el tudok varázsolódni egy-egy fordulattól. Hálás vagyok, hogy anélkül közvetít értékeket az összes mese, hogy szájbarágósan didaktikus lenne, vagy okoskodva tanulságokat fogalmazna meg. Itt a bizonyíték, hogy gondoskodásról, barátságról, egymás iránti odafigyelésről úgy is lehet írni, hogy az ember nem fullad bele a pedagógiába, sőt. Épp ugyanezt gondolom a negatív töltetű dolgokról. A félelemről, az elveszettségről, a veszélyről is minden sallang és ijesztgetés nélkül, inkább hihetetlen empátiával szólnak a történetek. Anélkül érintik ezeket a – gyerekeket előbb-utóbb törvényszerűen foglalkoztató – témákat, hogy félelmet keltenének vagy fenyegetően leselkednének ránk.

 

A brand. Nincs túlfuttatva, de létezik. Lehet bábszínházba menni, társasjátékot és színezőt venni, Kippkoppot és Tipptoppot kapni plüssből (utóbbi épp ma érkezett hozzánk névnapi ajándékként Kippkopp mellé), mégsem érzem, hogy megfulladok, rám van tukmálva és jobb szülő leszek, ha ezeket megveszem. Én akarom őket megvenni, és ez nagy különbség.

Szeretem, hogy készült belőle bábelőadás, plüssfigura, társasjáték, színező, stb., de mégsem vált ettől filléres olcsósággá. Szeretem (és lassan tanulom), amikor valaki pont megtalálja az egyensúlyt ott, ahol még hozzáad a meglévőhöz jóhoz, ha hozzányúl, hozzáad, de az eredeti mégsem veszít ezáltal az értékéből.

Imádom a belső borítókat, főleg a két térkepeset (Kippkopp gyerekei, Kippkopp, hol vagy?), de a gyógynövények vagy növényes hajtogatós játékok is imádnivalóak (Kippkopp a fűben, Kippkopp és a hónapok).

Bár tudom, hogy mindig a gyerekünk adott fejlettségi szintjének kell örülni és azt kiélvezni, amíg tart (én annak rendje és módja szerint le voltam nyűgözve annak idején, milyen ügyesen nyitogatja Lilla az ablakokat a Tölgyerdő meséiben, milyen ügyesen követ rövid meséket, mint pl. a Maszat, stb.), de a szívem mélyén azért mindig azt az időszakot vártam, amikor lekuporodunk egy könyvvel a kanapéra és átadjuk magunkat egy hosszabb mesének. Amiben nem szédülök el abban, hogy mondatonként lapozni kell, amit nem olvasok fel két perc alatt, ahol az illusztrációk nem minden egyes mondatot jelenítenek meg, hanem egy oldalnyi szövegért felelősek.

Mert olyan választékos, különleges mégis teljesen emberközeli a nyelvezete, hogy ha egy pohár bor után olvasnám el, még talán a könnyem is kicsordulna: “levélszárnyai nem emelték a magasba”, “A hold ezüstös fénybe vonta a fákat.”, “Az őszi szél nagyot sóhajtott, felkapta a levelet a magasba.”

A nyelv. Mivel a gyerekek úgyis három hallgatás után kívülről fújják a szövegét bármilyen mesének, jó, ha annak nyelvezete igényes. Ezzel persze nem mondtam újat, mégis hatalmas boldogság, amikor olyanokat hallok a gyerekem szájából, hogy “a Mama hallgatja a békés szuszogását a Nórinak meg a Lilkónak”. Csak így, lazán odavetve. Köszönhetően a választékos szókincsnek, a kristálytiszta mondatszerkesztésnek, a gördülékeny, koherens szövegnek. Nem botlik a nyelv, nem jár az agy, hogy hogyan lehetne korrigálni a pongyolaságokat, nincs bosszankodás az igénytelen nyelvhasználat miatt. Ez lenne a természetes, de sajnos mivel valahogy mégsem az, igazi kincs egy olyan mesevilág, ahol ez így van.

Mert érzem, hogy Marék Veronikában kelt életre és szereti is a kis csetlő-botló Boribont, ismeri és érti a többi egymesés hősét is, megteremtette a Kockásfülű nyulat és annak barátait, de úgy érzem, hogy igazán a Kippkopp-könyvekben van benne a lelke. Úgy érzem, hogy ezzel a világgal, hangulattal, ezekkel az érzelmekkel azonos ő igazán. Itt kerülünk legközelebb a szemüvege mögül mindig mosolygó, ősz idős hölgyhöz és szeretem, amikor meglátom az embert a munkája mögött.

 

Marék Veronika: Kippkopp-sorozat (1980-2008)